15.nap, Kalifornia

kati 0 hozzászólás

Ma Barstow-San Bernardino volt a táv. Ez a maga 100 mérföldjével kicsit kevés egy napra, de csak így tudtuk beiktatni a Wigwam Motelt, ami pedig a "mindenképpen" dolgok egyike volt. Nem bántuk meg, hogy mára több időt hagytunk, így a nap olyan laza, mászkálós, nézelődős, sétálós, pancsolós lett. Látványosság meg bőven akad ha az ember nem rohan, hanem kinyitja a szemét - meg a térképét.

Hulladék művészet

Az első amibe belefutottunk, az a Bottle Tree Ranch volt. A neve önmagában nem mond sokat, látni kell. 

A kompozíciót egy Elmer Long nevű művész készítette. Alapvetően sok-sok üvegből álló üvegtartó-fák alkotják, de később igazi szabadtéri hulladék-művészeti parkká nőtte ki magát. Már nem csak üvegek vannak, hanem régi rozsdás relikviák, sőt, még csontok is!

Ez a kép fogadja a látogatókat

Ha beljebb megyünk, láthatunk a "fák" között érdekes tárgyakat

Páva

Kocsi a fán, és felette egy varrógép

Minden zörög a szélben, kísérteties

Írógép

Antenna - volt valamikor

Még trombita is van

Na de egy rakéta?

Az elmaradhatatlan roncsautó

Ezek csontok...hogy mi lesz belőle, rejtély :)

Töltőállomás a fa tetején

A teknős-átfutás tábla mindent visz

A farm a semmi közepén van, szokás szerint nincs kitáblázva, csak szájhagyomány útján terjed, csoda hogy megtaláltuk. A másik csoda, hogy mások is megtalálták, mert amíg ott voltunk, egész sokan jöttek-mentek. Természetesen mint általában minden, ez is ingyenes, és szabadon fogdosható.

Route 66 múzeum - Victorville

Victorville kis város, de nagy a 66-os út kultusza. Az egész várost körüllengi a múlt hangulata, a homlokzatok a 60-as évek építészetét formázzák, a dekorációk is igyekeznek ebbe illeni. Múzeumuk is van. A belépés ingyenes, a tudás alapos, a kedvesség osztályon felüli. Az ott dolgozók olyan imádattal vannak a múzeum iránt, hogy ismét csak meglepődtünk, ilyen otthon egyszerűen nincs. Mindig van legalább egy-két motiválatlan, nem odaillő ember, egy szigorú tekintetű teremőr, egy hárpiás portás vagy takarító, egy unott pökhendi jegyszedő. Na ez itt (és ezt utunk során globálisan így láttam) nincs. A munkájukat a lehető legnagyobb odaadással végzik. A McDonaldsban, egy presszóban, a múzeumban, egy erőműben, vagy bárhol. Ha van borravaló, ha nincs, mindig a maximum odaadással, odafigyeléssel, lelkesedéssel, nemtől, kortól, bőrszíntől függetlenül. (Ez alól csak a szállodai takarítók kivételek, de náluk se a kedvességgel van baj hanem az eredménnyel :))

Amikor megtudták hogy magyarok vagyunk, teljesen meghatódtak, hogy onnan idejövünk és rájuk vagyunk kíváncsiak. Arra pedig, hogy a 66-ost járjuk végig, teljesen elolvadtak. A vendégkönyvbe azonnal bele kellett magunkat írni.

Büszkék a látogatóikra

Ez a T-modell le van zárva a látogatók elől, de minket valósággal feltuszkolt a vezetőnk, a képet is ő készítette

Ezt is kipróbáltuk

Rögtön egyikük önkéntes idegenvezetővé avanzsálta magát, és végigvezetett minket, de még azt a kevés korlátot is leszedte ami volt, és betessékelt minket a lezárt múzeumi tárgyakba fényképezkedni.

Végigjártuk a kiállítást, igazi 60-as évekbeli giccsparádé volt. A jó értelemben persze, hiszen abban épp ez volt a szép.

Egy rózsaszín mosógép

Zenegép

Ital automata

Bárpult

Hazafias motor :)

Route66 egyveleg

A szokásos hosszú búcsúzkodás után folytattuk utunkat San Bernardino felé.

Útközben láttunk egy igazi kis gépszörnyet is.

Elment mellettünk...

...azután mellé értünk egy pillanatra a pirosnál, de a zöldnél már csak a kipufogóját tudtam volna lefényképezni, úgy otthagyott minket.

Kárpótlásul az autópályan egy "Oversize" jármű mellé értünk. Olyan hosszú volt, hogy egy képbe sehogy se fért el, ezért négy részletben örökítettük meg. A rakomány elhelyezése külön figyelmet érdemel.

Ahogy haladtunk San Bernardino felé, már fogyott a sivatag, és sokasodott a kocsi. Érezhetőbb lett Los Angeles közelsége. Már majdnem dugó alakult ki az autópályán, amikor lekanyarodtunk végre. A 66-os út autópályára vezetett szakaszai unalmasak. Az utak egyenesek, és nincs mellettük semmi.

Beértünk San Bernardinoba. Igazi kisváros, nem árnyékolja be Los Angeles közelsége, sőt, a kontraszt így még erősebb. A térképünk szerint valahol itt van az első McDonalds, ahonnan az őrületet egykor Ronald McDonald elindította. Nosza, nézzük meg.

A McDonalds múzeum

Egy lepukkant gyorsétteremre számítottunk, helyette egy igazi kis különlegességre bukkantunk. Kihaltnak tűnt, ezért először körbejártuk. McDonalds, egy kis Disneyland beütéssel.

A falon színészek, hírességekről készült rajzok díszítik, akiknek valami közük volt San Bernardinohoz. Megtalálható itt híres katonák, sportolók, színészek mellett Jimi Hendrix és Mick Jagger is.

Míg olvasgattuk a falat, odalépett hozzánk egy nagyon mosolygós, nagyon agilis, élettel teli fickó. Nyakigláb alkatú ember, aki mindig teljes erőbedobással beszél, tényleg egy jelenség. Amikor beinvitált minket a múzeumba, rájöttünk, ő a múzeum mindenese (rajta kívül nem volt több ember). Gesztikulált, magyarázott, ide-oda repkedett a tárgyak között, egy-egy kis fényképről egész mondákat mesélt. Szépen lassan beszélt, egy dolgot többféleképpen is megfogalmazott, odafigyelt hogy megértsük. Mindezt olyan lelkesedéssel, mintha az élete értelme és küldetése lett volna hogy mi odatévedtünk. Fogalmam sincs minek köszönhetjük mindenhol ezt a kitüntetett figyelmet, de nagyon megtisztelő. Azt nem tudom hogy Európának szól vagy Magyarországnak, de az tény, hogy távolkeleti csoportokkal nem viselkedtek így. Kedvesek velük is, de ez a túláradó szeretet, ez a hatalmas lelkesedés nincsen.

Így Ádám-Éváig visszamenőleg megtudtuk még azt is hogy a logót ki tervezte, és milyen ember volt Ronald McDonald összes le és felmenője, vagy mi volt a legkedveltebb menü a nyitás idején. :) A kiállítás nagyon alapos, van képes-újságkivágásos korabeli dokumentáció, és tárgyak, repidolgok, díszítések egyvelege.

Ronald McDonald

Az első étlap

Nyugdíjazott fényreklám

A magyar szekció kicsit hiányos, megadta a címét és kért minket hogy küldjünk valami jellemzőt

Itt is hosszú búcsúzkodás, majd megérkeztünk a Wigwam Motelbe.