A kis kanyonnal és a kráterrel való bemelegítés után eljött a főszereplő ideje is, ma meglátogattuk a Grand Canyont.

Talán nem mindenki tudja hogy a hely nem csak a nagy sziklák között húzódó repedésről híres, hanem egy óriási nemzeti parkról van szó, rengeteg különleges növénnyel és állattal, valamint színes kultúrával. A szakadékos Facebook kép elkészítése után is bőven van látnivaló, szerintem egy hét is kevés lenne hozzá. Nekünk csak egy napunk volt, így megpróbáltuk ezt a lehető legjobban kihasználni.

A belépőt illetően a neten azt olvastuk, hogy a kocsinak 25 dollár, valamint személyenként 12, és előre kell megvenni. Ez persze akkor jutott eszünkbe, amikor ki volt írva az útra, hogy innen már 25 USD a fee.Szerencsére szinte bárhol és bármikor lehet balra kanyarodni, forgolódni az autóutakon, úgyhogy satufék, és bekanyarodtunk egy benzinkúthoz. Volt ott egy automata, hogy Nemzeti Park belépő. Megnyomtuk, adott is jegyet, de csak a kocsinak. Más lehetőség nem volt a gépezeten, így hát mivel az autó bemehet, mi is elindultunk, gondoltuk majdcsak valahol kérik a jegyünket, akkor veszünk. A behajtó a parkba olyan mint egy autópálya-kapu Olaszországban, igazi nagyüzemben megy a beengedés, minden órában látogatók százai mennek ki-be. Mivel a jegyünkre volt írva, hogy használjuk a fast-lane-t, ezért oda hajtottunk. Egy kedves mosolygós ranger hölgy volt a fülkében, még elő se húztam a jegyünket csak a sarka látszott, ő a kezünkbe nyomott egy térképet, és integetett hogy menjünk, jó szórakozást, szép napot meg egyéb szokásos "rövid" köszönés, és már az utánunk jövőé volt a kapu. Máig nem tudjuk hogy akkor most kellett-e belépőt vennünk vagy nem? Benn a kutya se foglalkozik vele hogy van-e belépője az embernek, úgyhogy részünkről lezártnak tekintettük ezt a belépés dolgot. :)

Mivel a park óriási, és már a bejáratot is hosszadalmasan keresgéltük, úgy döntöttünk, letesszük a járgányt, nem próbálunk meg itt magunk tájékozódni, a park rendszerére bízzuk magunkat. Aki kellő helyismerettel rendelkezik, annak valószínűleg érdemes teljesen kocsival közlekedni, mert sokkal szabadabban tud mozogni. Az egész parkba be lehet hajtani kocsival, rengeteg parkoló van ahol bármikor meg lehet állni, és úgy általában nincs az a rengeteg tiltás meg korlátozás amit így kelet-európaiként az ember már az anyatejjel magába szív. 

Azért mi letettük az autót (a biztosításunk külön záradékban rendelkezett a Grand Canyonról hogy ott nem érvényes), és megkerestük hogy merre induljunk. Az egész nemzeti parkban úgynevezett Free Shuttle Bus jár. Ezeket kb úgy lehet elképzelni, mint a BKV, azzal a különbséggel, hogy a buszok szépek, modernek, csendesek (környezetbarát buszok, nincs füstjük), és 15 percenként járnak (mi úgy vettük észre hogy gyakrabban, de ez a hivatalos). Az egész parkban mászkálnak, és ingyenes a használatuk, annyit és oda utazgat velük az ember, amennyit akar, minden körtefánál megállnak. A sofőr türelmes, az ajtót se csukják a lábunkra, és biciklit is fel lehet vinni. A buszvezetők nagyon barátságosak, és egyfolytában beszélnek a mikrofonba is meg mellé is, folyamatosan szórják az információt, hogy itt most miért érdemes leszállni, és mi fog következni, meg sok egyebet is ami már az én tudásomhoz sok volt.

Free buszok

A piros a peremen megy végig

Minden és mindenki felszállhat

Négy színű busz-útvonal van, ezek a kanyon más-más részein mászkálnak. Mi a pirosat választottuk, mert az végigmegy a kanyon déli részén, a peremen, és a leghosszabb útvonala van, 9 kilátóval. Persze ahhoz hogy a piroshoz jussunk, előbb még a kékre is fel kellett szállni, így rögtön kettőt is kipróbálhattunk.

A zéró pont

Infók a túrázóknak

A buszok útvonalai

Ezt választottuk

Már a piros busz indulási helyéről látni lehetett a kanyont, nem is tudom leírni hogy milyen, mert nem lehet. Nem adja vissza a kép, a videó, vagy az elmesélés. Látni kell. Döbbenetes. Vannak gyalogtúrák a kanyon aljára, valószínűleg az a legnagyobb élmény, de sajnos ez nem jöhetett szóba, egyrészt kevés volt az időnk (túl nagy szintkülönbség ahhoz hogy oda-vissza megrohanjuk), és komolyabb cipőre lett volna szükség.

Tulajdonképpen a kilátók csak amolyan bázispontjai a mászkálásnak, mert az egész perem több kilométer hosszan egy óriási kilátó. Végig lehet menni, a legtöbb helyen korlát sincs, szóval mindenkinek a vérmérsékletére van bízva hogy hol akar kilátni. Én részemről a korlátot jobban szeretem, sőt ha rácsok is lettek volna az még jobb, de nem voltak, ez Amerika, nem akarják jobban tudni hogy mit akarsz mint te. :)

Sétálóút - gyerekekre és állatokra vigyázni kell

Jól látszanak a túraútvonalak

A hegyi túra ebben nem megy...

Az út vége felé már a Colorado folyó is látszik

Tomi az élet nagy dolgairól elmélkedik

Későre jár az idő...

A többi látogató is igazi amerikai módon viselkedik, úgy látszik mindenki hamar átveszi ezt a (szerintem kedves) szokást, hogy nem magasról teszünk a másikra, hanem figyelünk rá, üdvözöljük, úgy általában nem levegőnek vagy ellenségnek, hanem emberi lénynek tekintjük. Meg is ismerkedtünk egy kedves kanadai hölggyel, aki a férjével érkezett Las Vegasba, és onnan jött kirándulni, egy nagyon sportos igazi kiránduló amerikaival, mikor Tomi egy kilátón fényképezett, engem egy fiatal pár szemelt ki hogy csináljak róluk közös fényképeket, ők is elmesélték, honnan jöttek, és engem is alaposan kikérdeztek, magyar létem, és a 66-os út őket is nagyon boldoggá tette, és szép napot is kívántunk egymásnak. Egy másik párral széles mosollyal üdvözöltük egymást, mikor már úgy negyedszer futottunk össze a kódorgás közben.

Sok távol-keleti turistát láttunk, ők kicsit kilógtak a sorból, nem barátkoztak ahogyan a többi ember, és az amerikai engedékenységgel se igen tudtak mit kezdeni, egészen meredek (a szó szoros értelmében) dolgokat csináltak, ami már inkább hülyeség mint bátorság. :)

Még egy kicsit messzebb...

Nincs is jobb mint egy kis láblógatás 1200 méter mélységbe...

Azért mások se akartak lemaradni

Soha jobb viseletet egy sziklatúrához

Mint említettem, a szakadékon kívül sok más dolog is van itt, egy óriási erdő, tele állatokkal és csodás növényekkel. Hatalmas fenyőfák vannak a hegyvidék tetején, csak maga a kanyon csupa kő. Fent a peremen köves és fás részek váltják egymást, a peremtől párszáz méterre távolodva már hatalmasak az erdők. Nagyon sok tábla és tájékoztató van a természetről, a rangerek is boldogan magyaráznak, segítenek. Sok olyan túraútvonal, tanösvény van, ami nem a kanyonnal függ össze, hanem az indián kultúrával, történelemmel, vagy a természettel, földtannal. Egy város is van fent, még vasútállomása is van.

Ehhez hasonló otthon is van, de ez két embernyi magasságú, a dongó meg fél ökölnyi

Ő viszont nagyon pici

Először azt hittük szobor, de odébbment

Este 7 körül indultunk vissza a kocsihoz, akkor még nem tudtuk hogy a hazafelé út milyen macerás. Szürkületkor az állatok megélénkülnek, és folyamatosan jöttek-mentek az őzek a kocsiúton, szerpentineken nem is lehet látni, ráadásul a szembejövő fényszóró is lehetetlenné teszi hogy az ember lásson valamit, úgyhogy alig lehet haladni. Jó későn értünk vissza Flagstaffba.

Két hegy között